A bukovinai székelyek az egykori székely határőrvidék népéből, a székelyföldi Csíkszék, és Háromszék, Udvarhelyszék falvaiból szakadtak ki a XVIII. században.
Mária Terézia uralkodása alatt, 1762-ben, a bécsi haditanács határőrség szervezését kezdte meg Erdélyben. A székelyek előbb nagy ellenállást tanúsítottak, majd 1763 decemberében nyílt lázadás tört ki. A felkelők Mádéfalvára sereglettek, hogy próbáljanak megegyezni az osztrákokkal. Az osztrák katonaság éjszaka körülvette a falut, és hajnalban ágyútüzet zúdított az alvókra. Reggelre 200-nál többen maradtak holtan a hóban. A történelemnek ezt a véres epizódját mádéfalvi veszedelemként emlegeti az utókor. A megtorlástól való félelem kb. 10000 embert késztetett otthona elhagyására.  A bújdosók elrejtőztek a moldvai magyarok falvaiban.
1774-ben az osztrákok megszerezték a moldvai fejedelemtől  a háborús események miatt  feldúlt, szinte teljesen néptelen  Bukovinát. Erdély helytartója, Hadik András gróf szorgalmazására papok és katonák indultak Moldvába, hogy a rejtőzködő székely bújdosókat felkutassák, és Bukovinába csalogassák.  1776/77 telén száz család költözött Moldvából Bukovinába, ahol a falvaiknak Istensegíts és Fogadjisten nevet adták. 1784-ben II. József császár  Moldvából újabb bújdosókat telepített át, ők építették Andrásfalvát, Hadikfalvát és Józseffalvát. 1776 és 1786 között összesen 2687 főt telepítettek le.
1883 májusában 1000 férfit vittek el az Al – Duna szabályozásának munkálataihoz, és mivel ők nem hagyták el családjaikat, összesen 3520 székely került Belgrád közelébe. Ők alapították Hertelendyfalvát, Sándoregyházát és Székelykevét. A századforduló táján Magyarország egész területéről sokan vándoroltak ki Amerikába és Kanadába. A bukovinai székelyek kivándorlása egészen az első világháborúig folyt.
1941 tavaszán, a II. Bécsi döntés alapján 5 falu valamennyi lakója hazatért Magyarországra. Összesen 13198 fő bukovinai székelyt telepítettek le néhány hét alatt a frissen visszafoglalt Bácskába, Szabadkától Újvidékig terjedő területre, 39 faluba. Templomokat, iskolákat, állomásokat építettek. Szorgalmasan művelték a földeket. Alig vették észre a közeledő veszedelmet.
1944 októberében, mindenüket hátrahagyva, földönfutóként kellett menekülniük a visszatérő szerbek elől. A Dunántúlra irányították őket. 1945 márciusában szervezték meg az immár ötödik hazájukban való letelepedésüket. A kitelepítésre ítélt németek házait jelölték ki számukra lakóhelyül. Az öt falu népét ismét 39 faluban szórták szét. Bajtai Zsigmond könyve szerint 546 bukovinai székely érkezett Véméndre, ők mind Hadikfalváról származnak.

A székely himnusz Rott Benjamin 7. o. tanuló előadásában

A felvidékiek megpróbáltatásai a vesztes második világháborút követően kezdődtek, amikor a Felvidéket Trianon után másodszor is Csehszlovákiához csatolták. Eduard Benes csehszlovák államelnök olyan országot álmodott a Kárpát- medence egyik szögletébe, amely csak a csehek és a szlovákok állama. A szlovákoknak azt mondták, hogy a magyarok bitorolják Szlovákia legtermékenyebb ősi földjét, míg ők a hegyekben nyomorognak. „A Csehszlovák Köztársaságnak nem kell egyetlen magyar sem.” – jelent meg az újságokban 1945-ben.
A Benes dekrétum 1945 augusztus 2-án lépett életbe. A felvidéki magyarság ellen ekkor összehangolt támadás indult: bezárták iskoláit, templomait, nem használhatta anyanyelvét, elvették állampolgárságát, így nem szólhattak bele többé a közügyekbe, nem házasodhattak, nem kaphattak orvosi ellátást, nem folyósították nekik a nyugdíjat, gyerekeik nem járhattak iskolába. Az 1945. október 25-én kiadott dekrétum pedig a következőt mondta ki: „kártérítés nélkül el kell kobozni a magyarok minden ingó és ingatlan vagyonát.”
A potsdami konferencia után kiderült, hogy a nagyhatalmak nem engedik, hogy a felvidéki magyarokat kitoloncolják Csehszlovákia területéről. Ezért Benesék új ötlettel álltak elő: annyi Csehszlovákiában élő magyart telepítenének át, ahány Magyarországon élő szlovák önként vállalja a hazatelepülést. A cseretelepesek a gazdasági felszerelést, ingóságaikat magukkal vihetik, az ingatlanért kárpótlást kapnak. A cseretelepítésből kimaradó magyaroknak két lehetőségük van: szlovák állampolgárrá válhatnak, vagy kiutasítják őket.
Ezt a lakosságcsere egyezményt 1946. február 27-én írták alá. Az áttelepítés lebonyolítására létrehozták a Magyar Áttelepítési Kormánybizottságot. A magyar kormány számára nyilvánvalóvá vált, hogy a kitelepítendő felvidéki magyarok számára nem lesz elegendő az áttelepülő cseh és szlovák nemzetiségű magyar állampolgárok ingatlana, ezért igénybe kell venni a kitelepítendő németek ingatlanait is. A Felvidékről kilakoltatott kb. 23 000 családot, majdnem 90000 embert Magyarország több mint 400 településén szórták szét.
Véméndre az első felvidéki család a Garam völgyéből Újbars községből érkezett 1947. április 26-án. Az egyezmény értelmében magukkal hozhatták ingóságaikat: mezőgazdasági gépeket, igavonó állatokat, bútorokat. Mohácsig tehervonatokkal szállították őket, majd teherautókkal jöttek Véméndre. A Véméndre került 295 felvidéki összesen 21 községből jött a Garam völgyéből és a Csallóközből. Közülük 106 fő katolikus és 187 fő református volt.